Búcsú - itt is...

Mint azt bizonyára észrevettétek, kezdtek nagyon megritkulni a posztok ezen a blogon. Bizony, itt is elérkezett a búcsú ideje.
Anno azért indítottam el a Réka Life Coach-ot, mert ezt választottam életem céljának. Azt hittem, a life coaching-ot fogom űzni hivatásomként. Lett egy honlapom, magánpraxist szerettem volna meg beindítottam a Nőszirmos csapatot. 
Aztán nem lett az egészből semmi sem. A honlap a kutyát sem érdekelte. A marketing nem az erősségem, így nem kopogtattak nálam az ügyfelek. A Nőszirom megtartott egy szakmai, majd egy nyílt napot, aztán szép lassan elsorvadt. 
Lett egy főállásom, tanítani kezdtem, a life coaching kikopott az életemből. Utána még egy ideig írogattam ide lelki életről szóló cikkeket, de szép lassan elment tőle a kedvem.
Úgyhogy búcsút intek itt neked, kedves olvasó, aki eddig követtél. A rólam szóló írásokat továbbra is megtalálod a Réka útján (rekautja.blogspot.com)
Isten áldjon!

Karácsonyi idegbaj

A karácsony meghitt ünnep helyett egyre inkább idegbajt jelent az emberek számára. Elhatároztam, hogy erről fog szólni a következő poszt, mert aktuálisabb a téma, mint bármikor. Aztán gondoltam, megnézem, tavaly ilyenkor miről is írtam, és meglepetten láttam, hogy kábé ugyanerről. Majd rájöttem, hogy ezen semmi meglepő nincs. Még mindig, és egyre jobban igaz az, hogy a karácsonyi készülődéstől az emberek nagy része inkább stresszes hangulatba kerül, semmint ellazultba.

Tavaly az volt a cikkem középpontjában, hogy a nők veszik a vállunkra az ünnepi készülődés nagy részét, vagy akár teljes egészét, és hogy mekkora teher ez számukra. Életem eddigi részét is inkább a nők megsegítésének szenteltem. Mostanság viszont rájöttem, hogy méltatlanul elhanyagoltam a férfiakat, az apákat. Nem lehet úgy megoldani egy család problémáit, ha csak a nők lelki gyógyításával foglalkozom, szegény férfiakat meg hanyagolom.

Tehát a mostani bejegyzés a hímneműekről is fog szólni.  Mert ugyan ki viszi haza a fenyőfát? Ki faragja bele a tartóba? Az ajándékok… nos, ez tényleg főleg a nők dolga, de azért a feleségnek is venni kellene valamit, ami fantáziadúsabb egy parfümnél. És a háztartás? Biztosan van férfi, aki kézbe veszi ilyenkor (is) a porszívót, porrongyot. Képzeljétek, nálunk a férjem dolga az ablakpucolás.

Tény, hogy a nők hajlamosak arra, hogy elhiggyék, mert ezt látták anyjuktól, nagyanyjuktól, hogy az ő dolguk ennek a sok tehernek a hátukon cipelése. Úgy érzik, a férjek képtelenek ezeket a feladatokat normálisan megoldani. Meglehet, hogy egy férfi másként díszítené fel a fát, és az is, hogy gesztenyével töltött pulyka helyett pörkölt lenne a menü. Nem biztos, hogy belekezdene egy karácsonyi énekbe, és lehet, hogy bejgli helyett cukrászdából hozatna süteményt. Hát aztán?

Sok nő imádja a mártír szerepet, különösen az, akinek kevés az önbizalma. Meglehet, hogy azért kevés, mert a férfi döngölte azt sárba, meglehet, hogy ennek sokkal korábbi, több generációra visszanyúló gyökerei vannak. Biztosan látta a szenvedő arcokat, mint én is a nagymamámét, hallotta a végtelen lista felsorolását, hogy ő mennyit gürizik a családért. Meglepő, hogy ugyanezt tolja ő is a férje meg a gyerekei arcába?

Tegnap bent jártam Budapesten. Kettős érzés kerített hatalmába. Egyszerre volt szép és nyomasztó is. Fények, gyönyörű kézműves áruk (büszkék lehetünk a magyar kézművesekre, csodákat alkotnak), finom illat, zene, ünnepi fíling ezerrel. Másrészt rengeteg ember töltötte meg a sétálóutcákat és a vásárteret. Mindenki, oké, minden második ember szelfizett a fényekkel a háttérben. Kérdeztem is: Vajon látnak a szemükkel is, vagy csak a telefonjukon keresztül? A vásárban a sok értékes kincs mellett tömeg, tülekedés, rohanás… Az árak csillagászatiak. Múltkor láttam egy fotót a fb-on: egy szelet zsíros kenyér lilahagymával 1250 (!!!) forint. Az ünnep évről évre egyre gyorsabb, csillogóbb és drágább. Hová lehet ezt még fokozni? Egyáltalán kell?

Visszatérve a férfiakra: Tudom, hogy óriási rajtuk a nyomás. Hogy az ünnepek költségét sok családban ők állják, míg a feleség anyaként, háziasszonyként tartja a frontot. Mégis, próbálják meg ők is kivenni a részüket ebből az egész óriási stressz-csomagból! Kapják kézen a gyereket, és menjenek el együtt ajándékot venni anyának, nagyszülőknek, tesóknak. Adjanak egy-egy szabadnapot a feleségüknek, aki ilyenkor el tud menni fodrászhoz, kozmetikushoz, ki tudja lakkozni a sok mosogatástól szétázott körmeit, és pakolással némileg ki tudja simítani a stressztől kialakult ráncait.

Amúgy mi lenne, ha nem is lenne ez akkora stressz? Kétféleképpen tehetünk ezért, és az egyik a saját magunk irányába támasztott elvárások csökkentése. A másik pedig a teendők, vásárolandók tényleges csökkentése. Minek akkora fa, annyi ajándék, annyiféle ennivaló? Én például hiába mondom anyukámnak évről évre, hogy nem kell megszakadnia, bőven elég egy-kétfajta süti, tavaly is hozott kábé hétfélét. A család nálunk minden évben megszavazza a menüt, ami tavaly is rakott volt (rizses, cukkinis), idén is az lesz (rakott krumpli sokféle sajttal), még akkor is, ha a nagylányom szerint az nem elég ünnepi. Szerintem pont az az ünnepi, ami azzá teszünk, másrészt ezeket mindenki szereti. Elő lehet készíteni, és míg érkeznek a vendégek, addig szépen a sütőben megsül.

Az ajándékok egy része most is kézzel készül (nem akarom előre lelőni a poént, mivel az érintettek is olvassák a blogomat), és nem nullázódik le a bankszámlánk attól, hogy sokezres ajándékokat vásárolunk. Minden nap egy kis rákészülés, reggeli ajándék, díszítés, így szép fokozatosan kerül a házzal együtt a mi lelkünk is ünnepi hangulatba. Egyszerűen nem vagyok hajlandó arra, hogy az ünnepre való tekintettel síkideg legyek. És ti?

Az út a cél

Egyik kedvenc filmem a Békés harcos útja, ott hangzik el ez a címben szereplő ominózus mondat. Előtte persze azt hiszi főhősünk, hogy a cél a lényeg – aztán nagyot csalódik. „Erre kellett úgy felkészülnöm, hogy lássam?” kérdezi ingerülten a mesterétől, miután három órán át mászott fel egy hegyre, azért, hogy egy követ találjon ott.

Volt már veled olyan, hogy nagyon vártál egy eseményt, készültél is rá, és amikor elérkezett, örültél persze, de rájöttél, hogy nem hozta meg azt az érzést, amire számítottál?

Vegyünk rögtön egy túrát, ha már a filmben is kirándultak. Kiválasztod a célt, eltervezed az utat, becsomagolsz, bandukolsz hosszú kilométereken keresztül, cipeled a batyud. Erdőkön haladsz keresztül, mezőket szelsz át, sziklákat mászol, és a végén… Mondjuk elérsz egy kilátóhoz. Körbenézel, hát, szép a látvány, hegyek, tavak, nem rossz, de… Ezért volt ez az egész? Kérdezem én: jó volt a készülődés? Jó volt az erdőben látni az állatokat, a réten virágot szedni, érezni a tested erejét a mászáskor?

Megkérdeztem egyszer a férjemet, hogy ha helikopterrel felvinnék a Mont Everest-re, annak örülne-e, és ő nemmel válaszolt. Azt mondta, az nem olyan, mintha ő maga ment volna fel. Ahhoz a célhoz (és megkockáztatom, hogy minden célhoz) kell az erőfeszítés.

Tanulsz csomót egy vizsgára, edzel sokat egy versenyre, vársz egy fesztiválra… Megkapod az ötöst, az érmet, vége a koncertnek, és rájössz, hogy az egészhez kellett az is, ami azt megelőzte.

Ismerkedsz valakivel a neten, írogattok egymásnak, jönnek-mennek a fotók, cserélődnek az információk, egyre közelebb kerültük egymáshoz. A mai világban ilyenkor hamar rövidre zárják a dolgot, és személyesen találkoznak. Pedig mennyire jó húzni az ismerkedést! A célhoz előbb-utóbb úgyis eljutsz, de kell az az édes-szenvedős várakozás is.

Emlékszel a Kis hercegből a Rókára? „Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság.” Vajon jó lenne, ha 4–kor csak úgy betoppanna a Kis herceg?

Manapság a „mindent akarok, de azt most rögtön” hozzáállás dívik. A gyerekek rögtön megkapják a Barbie-t vagy a távirányítós autót, egyből le tudsz bármit tölteni, el tudsz bárkit érni. Jó ez így?

Nem véletlen, hogy az adventi időszak elején írtam meg ezt a cikket. Várakozol, készülődsz Adventi naptár, ajándékok beszerzése, elkészítése, a ház kitakarítása, kicsinosítása, a fa felállítása és feldíszítése, az ünnepi menü és a sütemények elkészítése… Aztán ott az az egy (kettő, három) nap, a csúcspont, de vajon ha csak ez az egy nap volna, ugyanúgy éreznéd magadat?

Főhősünk a filmjelenet végén természetesen rájön a lényegre: „Az út az. Az út, ami boldoggá tesz. Nem a végcél.”

Semmittevés

Az emberek arra, aki látszólag nem csinál semmit, azt mondják: Lustaság! Léhűtő! Naplopó!

Emlékszem, mikor kb. 10 évvel ezelőtt akkor még „csak” négygyerekes anyaként egyik délután, az egész napos robotot követően lerogytam a tornácra egy nyugágyra, csak úgy feküdtem, süttettem magamat a nappal, és tényleg nem csináltam semmit. Aztán megérkezett a szomszédasszony, és konkrétan közölte, hogy én lusta vagyok.

Való igaz, nem volt rám írva az előző órák, napok, sőt évek tevékenysége, hogy milyen házimunkákat végeztem, és hogy miket csináltam a gyerekekkel. De miért is kellett volna mentegetőznöm, magyarázkodnom egy másik ember előtt?

Egyébként is: Mi alapján ítél meg valaki egy semmittevő embert? Ki tudja, milyen az illető élete? Milyen volt az előző napja, éjszakája? Milyen gondjai-bajai vannak?

Azt látod, hogy üldögél egy padon és elmélkedik… Simán lehet, hogy az édesanyja haldoklik, és így igyekszik feldolgozni a közelgő elvesztését. Esetleg lemerítette a sok kisgyerek zsivaja az óvodában, a sok beteg ellátása a kórházban, az idősek gondozása.

Azt látod, hogy a strandon fekszik bikiniben (miközben a gyerekekkel a nagymama vagy az apa játszik a vízben)… Rásütöd a „rossz anya” bélyeget, ugye? Közben pedig lehet, hogy a baba egész éjjel sírt, a középsőnek épp a foga fájt, a nagy pedig rosszat álmodott, így a „rossz anya” valójában egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt, és a strandon igyekszik kipihenni magát.

Azt látod, hogy a vonaton kifelé mered az elsuhanó tájra… Előfordulhat, hogy túlórázott, hogy a főnöke ráterhelt olyan feladatokat, amik másra tartoztak volna, hogy a feje fölött lebeg az elbocsájtás réme, hogy nyomasztja a mindennapos stressz.

Észrevettétek, hogy az ember a mindennapjai nagy részében mindig csinál valamit? Tesz-vesz, pakolászik. Berak még egy adag mosást, megstoppolja a lyukas zoknikat, letörli a polcokról a láthatatlan porcicákat. Beszélget vagy chattel. A telefonját gyűri, zenét hallgat, tévét néz. A teste is folyamatos aktivitásban van: rágja a rágót, nyomkodja a mobilját, dudorászik.

Nem véletlen, hogy a meditáció során először a testet kell ellazítani, aztán az elmét elcsendesíteni. A „semmit teszek” állapotba kerülni nem is olyan könnyű.

A semmitTEVés nagyon is hasznos TEVékenység. (Kicsit ellentmondásos a mondat, de ugye értitek?) Pihen a test, pihen az agy. Feldolgozódnak a sérelmek, megnyugszik a feszített elme, oldódnak a konfliktusok. A semmittevés amiatt is hasznos, mert sokszor ez alatt jövünk rá a minket foglalkoztató kérdések válaszaira, ekkor támadnak a legjobb gondolatai, az „Aha!”-élmények nagy része ebben az állapotban születik.

És a gyerekek?

Vekerdy (Isten nyugosztalja) sokszor hívta fel olvasói/hallgatói figyelmét a túlterhelt gyerekekre. Akiknek minden percét beosztjuk. Akit plusz nyelvi korrepetálásra járnak, délután még zenét tanulnak vagy edzésük van. Szegényeknek nincs egyetlen olyan pillanatuk sem, amikor nem csinálnak semmit.

Ha egy gyerek véletlenül veszi a bátorságot, és nem csinál semmit, rögtön ráripakodunk: Nincs mit tenned? Ábrándozik, és ez zavarja a tevékeny felnőtteket. Csendes, és mi azon gondolkozunk, mi bánthatja, hogy nem beszél. Ücsörög, és a szülei azon aggódnak, miért nem mozog.

Könyörgöm: Hagyjuk őket semmit tenni, és időnként engedjük meg magunknak is bátran a semmittevést! Az én-idő egyik tökéletes része lehet ez a meditatív, flow-állapot.

Két tűz között

Voltál már olyan helyzetben, amikor két fél közé szorultál? Amikor úgy érezted, két tűz között vagy?

Nyilvánvalóan. Az egyik kollégád szidja neked a másikat, a másik meg az egyiket. A gyerekeid összevesznek, és arra kényszerítenek, hogy tégy köztük igazságot. A férjed/feleséged és az anyósod/anyád. A főnököd és az egyik beosztottja. Az új párod és a gyerekeid. A szüleid és unokáik (azaz a gyerekeid). Balos párt, jobbos párt. Kutyá(i)d és/vagy macská(i)d. 

A listát a végtelenségig lehetne bővíteni.

„Ugye, milyen borzalmas X vagy Y? Ugye milyen szörnyen viselkedik? Ugye kiállhatatlan? Ízléstelen? Ugye? Ugye?”

Amikor már a sokadik ilyen helyzetbe kerülsz, óhatatlanul is elgondolkozol a motiváción. Miért akarnak mások egy harmadik felet ilyen helyzetbe sodorni? Valószínűleg egyik ok, hogy a panaszkodással igyekeznek energiát nyerni. Pláne, ha meg is kapják tőled az egyetértésedet.

- X tényleg iszonyatosan bunkó.

- Ugye? – Örül Y, te meg nem mondod el neki, hogy ugyanennyire örült X, amikor te lelkesen bólogattál, amint Y-t szidta neked.

A cél, hogy megkapják a mondatot: „Igen, neked van igazad.”

Ezekben a helyzetekben az a rossz, hogy:

- Úgy érezheted, mindkét félnek igaza van a maga módján, és nem akarsz csak az egyik, vagy csak a másik oldalra állni

- Bírói szerepre kérhetnek fel akkor, amikor te egyáltalán nem akarsz döntéshelyzetbe kerülni mások sorsa felett

- Nem ismerheted a teljes igazságot, az eseményeket a két fél szemszögéből tudhatod meg, nehéz fenntartani az objektivitást

- Tudod, hogy ha az egyik mellé állsz, elveszíted a másik szimpátiáját, támogatását

Miért akarja valaki, hogy neki mindig igaza legyen? Ez a kérdés nekem is szól, mert most írás közben nemcsak középen láttam magamat, hanem sajnos X vagy Y helyében is.

Az ember egész életében óhatatlanul is a nagy, egyetemes, kozmikus, isteni, akármilyen igazságot keresi. Ha meghallja azt, hogy neki van igaza, olybá tűnhet, hogy ha csak egy másodpercre is, de ő birtokolja annak a naaagy igazságnak legalább egyetlen apró morzsáját. A természet, és ennek mintájára a társadalom is, akár tetszik a mai demokratikus környezetben, akár nem, bizony hierarchikus. Nemcsak együttérzésből, sajnálkozásból szerezhetünk energiát, hanem abból is, ha legalább egy icipicit valaki fölé tudunk helyezkedni, ha bebizonyosodik, hogy nála szebbek, okosabbak, kedvesebbek, bármilyenebbek vagyunk.

A két fél ebben a küzdelemben ezért a kicsit magasabb pozícióért harcol, méghozzá a te segítségeddel. Már persze ha felveszed a kesztyűt, és beszállsz te is ebbe a küzdelembe. Ne feledd, ha bírói szerepet vállalsz, akkor is részese vagy ennek az emberi színjátéknak!

Ha két tűz közé szorulsz, az téged is megszorongat. Amikor ilyen helyzetbe kerülsz, tedd a következőket:

- Igyekezz mindkét oldalt egyformán, a tőled telhető legnagyobb pártatlansággal meghallgatni

- Próbáld meg mindkét félben a pozitívumokat látni

- A legeslegjobb kívül maradni ezen az egészen. Ha jól kommunikálsz, akkor egyfajta moderátorként

- Ha úgy érzed, a harc túlmutat a képességeiden, a tűréshatárodon, akkor egyszerűen mondd ki a varázsszót: Nem! Nem vagyok front!

„Lájfkócsing” a suliban

Amikor tanárként kezdtem el dolgozni egy iskolában, már sejtettem, hogy a life coaching-ról szőtt álmaiknak jó időre búcsút mondhatok. Egy ideig még pörgettem a Nőszirom női life coach csapatot, voltak női körök is, de egy idő után éreztem, hogy képtelenség összeegyeztetni egy főállást (mellette a házimunkát meg a gyerekeket is) egy esetleges vállalkozással.

Csendes beletörődéssel vettem tudomásul, hogy ezek szerint ez mégsem az én utam. Szeretem a tanítást, a gyerekeket, hát jó lesz ez nekem így is. Aztán most, amióta osztályfőnök is lettem, rájöttem, hogy ez az ofőség kész „lájfkócsing”.

Két területen is feltűnt, hogy gyakorlatilag „coach”-olás történik az iskolában. Hiszen a life coachnig nem más, mint életvezetési segítés. És hát azon kívül, hogy egy ember angolra, magyarra vagy matekra okítja diákjait, emellett bizony (jó esetben) törődik a lelkükkel is.

Osztályfőnökként folyamatosan ezt teszem, tanítás előtt és után, szünetekben, kiránduláson, de legerőteljesebben ofő-órákon. Nálunk beszélgető-kör van, ahol leülünk a nagy szőnyegre, körben, van beszélő-bot, aztán hajrá! Kommunikáció, konfliktus-kezelés, van itt minden, ami kell. Mindenki elmondhatja a búját-baját, ami a szívét nyomja. Ezt a nevet is adtam ezeknek az összejöveteleknek, a régi svéd gyerekversek mintájára: „Ami a szívedet nyomja”.

Ha az osztályfőnök olyan beállítottságú, ráadásul megvan benne a kellő lelkesedés, még a családokkal is törődik. Ennek kiváló fóruma a szülői megbeszélés (nem kedvelem az „értekezlet” szót), még inkább a fogadó-óra. Tisztára "face to face" ülés az egész. Pedig könnyű lenne pár perc alatt lezavarni az egészet, elmondanám, hogy Pistike már megint hármasra írta meg a dolgozatot, ejnye-bejnye, Marcsika ügyeske, nagyon szorgalmasan tanul, Józsika képességei nem túl jók, de sokat jelentkezik az órákon, Julcsikában viszont csalódtam, mostanság magasról tojik a tanulásra. És a kedves anyuka (jórészt anyukák vannak, nagy ritkán apukák) beszélgessen el azzal a vásott kölyökkel, hasson oda, hogy az a rosszcsont viselkedjen már rendesen, hozza el a felszerelését, írja meg a leckét, és tanuljon, tanuljon, tanuljon!

Viszont vannak olyan tanárok, akik igyekeznek megérteni a gyerekek viselkedése mögötti mozgatórugókat, sőt. A családban uralkodó viszonyokat is. Ha tudom, hogy Gézuka szülei épp válófélben vannak, nyilván jobban értem, miért annyira hallgatag mostanság. Ha bizalmasan elmondják nekem, hogy apuka kissé sokat iszik, máris jobban érthető Boris agresszivitása. Ha kifakad egy szülő, hogy anyagi gondjaik vannak, még inkább nyitva tartom a fülemet, nehogy csúfolják Béluskát a szegényes ruházata miatt. Vagy éppen ha látom, hogy a szülő nagyon rongyrázó, akkor már értem, miért menőzik Zsuzsika folyton azzal, nekik mennyi pénzük van.

Szeretem a „lájfkócsing” eme úgy fajtáját! Szerintem amúgy szinte bárki szinte bármilyen munkahelyen alkalmazhatja a life coaching-ot, pl. bankár az ügyféllel, fodrász a vendéggel, boltos a vevővel, stb. Mennyivel több lelkileg egészséges ember volna, ha munkánk közben is törődnénk a kollégák illetve a velünk kapcsolatba kerülők lelkével!

Csúfolódás

Egy ideje iskolában dolgozom tanárként, és az egyik leggyakoribb probléma, amivel találkozom, az a csúfolódás. Azt veszem észre, hogy a gyerekek idejük legnagyobb részét azzal töltik, hogy a másikat megfigyelik, és annak a gyengeségeit emelik ki. Jóval több energiát fordítanak társaik hibáira, mint a saját belső világukra. Kritizálnak, gúnyolódnak.

Aztán mikor tovább gondoltam a témát, gyorsan rájöttem, hogy hiszen nincs is ez másképp a felnőttek világában sem. Sokkal könnyebb szidni egy celebet, hogy milyen csúnyán intézte a válását, mint hogy a saját válásunkat megoldjuk emberien. Volt már, hogy láttam sztárok súlyát, alakját kritizáló kommenteket, és kíváncsiságból rákattintottam a kommentelőre – aki természetesen sokkal súlyosabb és rosszabb alakú volt, mint az adott sztár. Egyszerűbb valakinek odamondani X politikusra, hogy megcsalta a feleségét, Y színészre, hogy hát azért őt sem kíméli az idő vasfoga, mintsem szembenézni saját hibájával, és beismerni, hogy bizony ő is kikacsintgat a házasságából, és neki is szaporodnak a ráncai.

Én amolyan elemző típus lettem mostanában, mindig megpróbálom megérteni az indítékokat. Nyomozok, hogy a tettek mögött milyen okok húzódhatnak meg. Minek csúfolódik, gúnyolódik valaki? És rájöttem, mondjuk nem kell hozzá túl nagy ész, hogy főleg azok az emberek csinálják ezt, akik saját magukat alul értékelik, ezért szükségük van arra, hogy (látszólagos) fölényüket másokkal szemben érzékeltessék. Tudatosan vagy tudat alatt, ezek az emberek tökéletesen tisztában vannak saját gyengéikkel, de azért foglalkoznak másokkal, hogy egyrészt a saját hibájukra ne derüljön fény, vagy legalább is ne irányuljon túl nagy fókusz, másrészt hogy a fölérendeltségből eredő hatalom-érzet plusz energiát adjon nekik.

Az emberi élet, ha le akarnám egyszerűsíteni, puszta energia-áramlás, hol többlet van, hol hiány, az energia hol természetesen és lágyan áramlik, hogy meg zúdul. Jobbik esetben „magától”, a természetes rend következtében, rosszabbik esetben viszont külső ráhatásokra. Vannak ezek az úgynevezett energia-vámpírok, akik sokféleképpen nyerhetnek energiát, ha már nekik amúgy nem jut: agresszióval, panaszkodással, faggatózással, mártírkodással, stb.

A csúfolódás az energia-szipkázás egyik módja. Azt hinné az ember, hogy az ovi-suli után az ember ezt kinövi, pedig dehogy, csak átalakítja gúnyolódássá, csúnya szóval fikázássá. Sarkítva Magyarország tízmillió kritikus országa. Az osztályomban igyekszem tudatosítani a gyerekekben, mennyivel jobb, ha a másik dolgai helyett a magunkéra összpontosítunk, de biztosan nehéz lehet ezt megtenni egyik percről a másikra, főleg ha anya, apa, nagyszülők, testvérek, szomszédok ellenkező példát mutatnak. Talán az, ha elmondom nekik, hogy minden egyes csúfolódó mondat az ő saját gyengeségeikről árulkodik, akkor, bízom benne, előbb-utóbb csökken ezek száma.

A végére egy Kowa dalszöveg jutott eszembe a témáról: „Csak az kritizál, akiben nincsen hála…”, illetve „Csinálja jobban, akinek semmi nem jó!”